Szép emlék Genovából, most került elő a tésztaraktár mélyéből – egy zacskó trofie, a helyi jellegzetesség. A trofie eredetileg tojás nélküli friss tészta, kézzel csavarintott kis giliszták formáját ölti, és Ligurián kívül szinte teljesen hozzáférhetetlen. Ha valaki nem jár arra, az egyetlen esélye, hogy maga gyúr ilyet >>>
 

Jellegzetesen a másik nagy (nagyobb) genovai találmánnyal, a bazsalikomos pestóval fogyasztják kis adagokban előételnek. De mivel a tészta és a pesto valahogy nem szokott elég lenni a jóllakáshoz, tesznek még hozzá krumplit és zöldbabot. És nem is akárhogyan. A zöldségeket a tésztával együtt kell főzni ugyanabban a vízben.
Maga a trofie kb húsz perc alatt fő meg, a kockákra vágott krumpli kb 10 perc alatt, a zöldbab meg még hamarabb. Mivel most zöldbabhoz még konzerv formájában sem sikerült hozzájutnom, ezért azt kihagytam, és csak a krumplikockákat dobáltam a tészta mellé a főzővízbe, tíz perccel a tészta bedobása után.
Lehet, hogy az alapösztönünk azt sugallná, hogy a tésztát és a krumplit is futassuk meg egy tepsiben az olajjal felütött pestón, mégse cselekedjünk így. A főtt krumpli ugyanis összeragad, a tészta is ragacsos lesz (kipróbáltam), ezért inkább csak szűrjük le a krumplit és a tésztát, majd cseppentsük rá a pestót és keverjük össze. Utólag lehet még rá csorgatni finom olívaolajat, és lehet rá reszelni parmezánt.
Kellemes laktató étel lesz belőle, nem éppen napsütéses Itália-hangulat, inkább az északi povera-konyha egyszerűségét idézi, és bizony némileg hasonlít a magyar krumplistésztákra. Na ja, a krumpli az krumpli.