A világ leghíresebb csábítója nemcsak szerelemi, kulináris étvágyáról is ismert volt a 18. században, első számú kedvence pedig mi más lehetett volna, mint a nápolyi módra készült makaróni? Akár laza bevetésre, akár romantikus estére vágysz, a „Makaróniherceg” tésztájával nem nyúlhatsz félre.
Giacomo Girolamo Casanova (1725. ápr. 2. - 1798. jún. 4.) életének 73 évébe mintha száz életet akart volna belegyömöszölni. Találóan írta monumetális, 3500 oldalas önéletrajzában: „Mondhatom, vixit” (mondhatom, éltem). A művet (Histoire de ma Vie - Életem története) teljes terjedelmében 1960-ban adták ki, majd 2010-ben a Francia Nemzeti Könyvtár integrálta gyűjteményébe és kezdte meg digitalizálását.
Casanova önéletrajza máig a 18. század egyik legteljesebb, legizgalmasabb korképe, Szerb Antal – az első, 1998-as magyar kiadás fordítójának – szavaival: „nincsen történelmi regény, amely a memoároknál elevenebb, szórakoztatóbb volna és tökéletesebben visszaadná egy gyönyörű kor szívverését”. A mű megírása előtt a szerzőt egyébként épp az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta: patrónusokból, rajongókból és pénzből kifogyva, élete utolsó 13 évét a fényes olasz és francia szalonoktól távol, Joseph Karl von Waldstein uralkodói kamarás dux-i (ma: Duchov, Csehország) kastélyában, könyvtárnoki pozícióban töltötte, saját bevallása szerint halálos unalomban, meghasonlottan, (nemi) betegségekkel küzdve. A borús gondolatokat legyőzve aztán mégis úgy döntött, idejét az évek során gondosan félretett jegyzetei összerendezésével tölti, és mivel biztos nem véletlen, hogy olyan életet élt, amilyet, ráhagyja az utókorra nagy port kavart memoárját.
Casanova portréja fénykorából (Alessandro Longhi festménye)
Casanova végigtiporta a 18. századi szalonok szíveit: elsősorban Olasz- és Franciaországban, valamint Angliában „pusztított”, az osztrák, bécsi módi túl konzervatív volt ízlésének, az önéletrajz alapján összeszámolt 122 szerelmi kaland az adott korban azonban nem volt kirívó. A hírhedt velencei kaméleonként hódította meg Európa krémjét és adta el magát úgy, ahogy épp érdekei diktálták, ha gazdag támogatóra vagy szeretőre volt szüksége. Személyes vonzerejével hallatlan népszerűségre tett szert: mivel az arisztokrácia magától értetődően státuszból házasodott, hogy emellett ki, kivel, mit csinált, igen széles skálán mozgott és elfogadott volt (ma már a korabeli „kalandok” bizonyos része komoly büntetőjogi kategória). Az intenzív flörtölés, a felnőtt játékok, röpke liezonok időszaka volt ez, a 19. század romantikus vágyódásai és mély hevületei még nem voltak divatban. Mivel a felső tízezer ideje nagy részét az unaloműzésnek szentelte, a Casanova-szerű „misztikus”, világlátott, extrém kalandjairól (pl. szökés a velencei Ólombörtönből) híres-hírhedt sármőrnek hatalmas keletje akadt. A luxusszalonok közönségét olyan dolgok foglalkoztatták ekkoriban, mint az ezotéria, a kabbalisztika, a szabadkőművesek és rózsakeresztesek, és persze az irodalom, költészet, zene, színház – önfeledt „játékaik” közben Európát egyre inkább hatalmába kerítette a liberalizmus: ne felejtsük el, a 18. században, a felvilágosodás, az amerikai függetlenedés és a francia forradalom, John Locke, Montesquieu, Rousseau és Voltaire korában járunk, akihez Casanova annyira szeretett volna felnőni, értelmiségiként vele egy lapon számon tartva lenni (ambíciója kudarcba fulladt).
Velence Casanova korában (Canaletto, 1727-29)
Összességében, fizikai adottságainál, stílusánál, intelligenciájánál, emberismereténél és kiváló PR-érzékénél fogva Casanova egy csomagban hozta mindazt, amire egy egzotikumra éhes 18. századi arisztokrata hölgy (vagy úr) vágyott. Velencében, a kor első számű élményközpontjában született, színész szülei helyett nagymamája nevelte, 17 évesen a Pádovai Egyetemen szerzett jogi diplomát. Első kalandja a feljegyzések szerint támogatója, Gozzi abbé húgával, a 11 éves Bettinával esett meg – amikor 1774-ben, 18 év számüzetés után visszatért Velencébe, a súlyos beteg Bettina a karjai között hunyt el. Utazásai során úgy váltogatta neveit, pozícióit, ahogy a helyzet megkívánta: volt jogász, egy római kardinális titkára, tiszt a velencei hadseregben, kém (Párizsban és Velencében), természetgyógyász, kabbala-szakértő, alkimista, a szabadkőműves és a rózsakeresztes rend tagja (Lyonban a skót rítus szerint nagymesterré is avatták), valamint filozófus, író, szerencsejátékos és az épp induló francia állami lottó pénzügyi mágusa. A kor leghíresebb celebjeivel és influenszereivel forgott egy társaságban, mint pl. Madame de Pompadour (őt igen közelről ismerte), Jean-Jacques Rousseau, Voltaire, Albrecht von Haller, de találkozott II. Frigyes porosz királlyal, Nagy Katalin orosz cárnővel, Benjamin Franklinnel és Mozarttal is. Egy rakás olasz, francia, angol nemes és kevésbé nemes úrral és hölggyel – köztük szeretőkkel, rajongókkal, patrónusokkal és ellenségekkel – élte életét a kontinens nagyvárosai között cikázva, valamint „repertoárjába” tartozott két pápa is: XIV. Benedeket fiatal korában úgy levette a lábáról, hogy az engedélyezte számára „tiltott könyvek” olvasását és felmentette a böjt alól, később, 1760-ban XIII. Kelemen pápa pedig az Arany Sarkantyú-rend lovagkeresztjével tüntette ki (ami után teljesen alaptalanul „Seingalt lovagjaként” prezentálta magát, és amikor egyszer kérdőre vonták, azzal érvelt, hogy jogában áll az ábécé betűit szabadon használni).
Fentiekre tekintettel nem meglepő, hogy Casanova nemcsak az érzékiség, a gasztronómia szerelmese is volt, aki köztudottan rajongott a korabeli luxusfogásokért: egy jól elkészített, krémes tőkehalért, sült galambért, aromás sajtokért, a csokoládéért, osztrigáért (amiből állítólag ipari mennyiségben fogyasztott), és természetesen a tésztáért. 1734-ben még szonettet is írt első számú kedvencéhez, a sajtos makarónihoz, ezért szert tett a „Makaróniherceg” névre. Önéletrajzában így ír rajongása tárgyáról: „Imádom a kifinomult ételeket: a makarónit, ha jó nápolyi szakács készíti…” Casanova azonban nemcsak az olasz tésztát, hanem annak hű társát, a parmezánt is nagyra értékelte, írt is (volna) róla monumentális(nak szánt), soha el nem készült sajtlexikonjában…
Támaszd fel a gasztroszenvedélyt Casanova kedvenc tésztájával!
Szívtipró-makaróni sós ricottával
Elkészítés:
1. Forralj fel egy nagy lábas vizet (vagy alaplevet). Mielőtt beletennéd a tésztát, bőven sózd meg. Főzd ki benne a durum maccheronit „al dente”.
2. Ha kész, szűrd le (nem kell túl precíznek lenni), és forrón, a rajta maradt pici főzővízzel együtt borítsd egy nagy tálba.
3. Locsold meg karakteres ízű extra szűz olívaolajjal és keverj hozzá 1 evőkanál prémium minőségű sertészsírt. Sózd ízlés szerint, jól forgasd össze (sózással vigyázz, a következő lépés is tartalmaz sós alapanyagot). Veganova: ha 2021-ben nem tartod adekvát hozzávalónak a sertészsírt, hagyd ki, nélküle is fenomenális lesz a végeredmény.
4. Tálaláskor morzsolj a forró tészta tetejére sós ricottát (ricotta salata), őrölj rá feketeborsot, hintsd meg friss petrezselyemmel. Bonts ki egy finom, lendületes fehérbort, száraz pezsgőt vagy proseccót, et voilà: eljött a gasztrogyönyörök ideje!
Elbűvölt Casanova tésztája? Növeld a tétet, kóstold meg a délolasz „gyilkos” pastát is!>>
Nemcsak a csábmester kedvence volt a Mac & Cheese: Beethoven így szerette>>
Még több gasztrokuriózum a teszta.fun Kultúrmetélt-rovatában>>
