Perzsiában hosszútésztát mindig hó elején vagy nagy változások, új időszakok kezdetén ettek, míg az ókori Dél-Itáliában a temetések és a búcsú levese volt a „macaria aionia”. A makaróni világa színesebb, mint gondolnánk, az istenitől az obszcénig terjed, ki hinné, hogy korunk népszerű süteménye, a makaron, Punch & Judy, valamint egy látványos pingvinfaj is felbukkan a szinte kibogozhatatlan gasztrosagában?
Érdemes leszögezni, a makaróni (maccheroni) gyűjtőfogalom, mely nem csupán hosszú, üreges vagy lapos tésztát jelöl, hanem szinte bármilyen tésztát, például rövid csőtésztát is. Így lehetséges, hogy a legendás 15. századi séf, Martino da Como kezei alatt született maccharoni alla siciliana hosszú, spagettiszerű tésztából, a maccharoni alla romana viszont lapos metéltből (fettuccine) készült – más források makaróniként jelölik a gnocchi-szerű, gömbölyű felületű szaggatott tésztákat is. Ez megmagyarázza azt, hogy a makaróni hogyan tudott parmezánfelhőbe burkolózva legördülni Bengodi, a „bőség földjének” parmezánhegyéről Boccaccio Dekameronjában, ami ugyebár hosszútésztával nehezen lenne kivitelezhető.
Az itt-ott felbukkanó kultúrmorzsák ellenére a makaróni nevének eredete az idők homályába vész. Nem olyan tiszta ügy, mint a „pasta” (tészta), amit mindössze 2 lépésben kinyomozhatunk:
- a mai olasz szó gyökere a latin paste, melynek jelentése „nyers tészta” vagy „sütemény”
- a latin szó pedig egy még régibb görög kifejezésből, a magőrleményből és vízből készült, sóval meghintett kását jelölő „pastosból” ered (mint írtunk róla, a rómaiak a friss tészta készítését valószínűleg az i.e. 1. évezred során Szicílián élt karthágóiaktól és görögöktől tanulták, míg a szárított tészta kultúráját Európában a jelek szerint az i.sz. 9. században a Szicílián letelepedett arabok honosították meg)
Az idők előrehaladtával a különböző pastákat formájuk szerint nevezték el: a maccheroni a vermicellivel (gilisztácskák) egyetemben már 13. századi, itáliai zsidó forrásokban felbukkan. Többen logikusnak vélik, hogy a maccheroni is a latinból, mégpedig a „maccare” (összezúzni, ütni, törni) igéből származik, mely a tészta gyúrására utal. A mai olaszban is lekövethető ez a jelentés, pl. törmelék: „macarie”, őrölt mandulából készült sütemény: „macaroon”.
A makaróni isteni felfogása szintén görög eredetű és Homérosz korára vezethető vissza, az ekkor használt ógörög nyelvben a macarios jelentése ugyanis „áldott” volt. Amikor az i.e. 1. évezred során, még a rómaiak előtt Szicília nagy része görög fennhatóság alatt állt, feljegyeztek egy vékony hosszútésztával készült levest, amit kifejezetten temetések alkalmával fogyasztottak és „macariának” vagy „macaria aioniának”: az áldottak örökkévaló eledelének hívtak. A szokás annyira beivódott Szicília kultúrájába, hogy még egy 16. századi modenai orvos, Ortensio Lando Olaszország csodáiról szóló könyvében is szerepel: „…és ha a szelek nem csalnak meg, eléred majd Szicília gazdag földjét, ahol a maccheronit eszik, mely az üdvözülésről kapta nevét…” (Forrás: A Guide to the most Notable and Monstrous Things of Italy)
Mint említettük, a makaróninak vulgáris vonatkozásai is vannak: a Római Birodalomban a nép legalsó rétegeinek szánt utcaszínház hőse az obszcén tréfáiról híres Maccus volt, ezer évvel később, a középkori Itáliában pedig még mindig „macchare”-nak hívnak minden esetlenkedő, „pojáca alakot”. A reneszánsz utcaszínház sztárja, a tomboló, telhetetlen Pulcinella maszkjának neve szintén „macco”, és – mily véletlen – elmaradhatatlan kellékei közé tartozik a makarónival megpúpozott tál és a nagykanál (talán innen származik a mondás: „nagykanállal habzsolja az életet”). A kanál egyben náspángolásra szolgáló eszköz is volt Pulcinella kezében, amivel jól odasózott mindenkinek, aki meg akarta fékezni. Alakja szó szerint utcáról utcára terjedt Európában, míg végül elérte a viktoriánus-kori Angliát is, ahol az utcai bábszínház máig népszerű „Punch & Judy”-jában testesült meg.
A makaróni és a pojácaság szoros kapcsolata legnyilvánvalóbban a 18-19. századi Anglia bátran sznobnak nevezhető társadalmában jelenik meg. Ebben az időben mindent, ami olaszos vagy olasz eredetű volt – legyen az egy harsány ruha, kiegészítő, álarc, étel vagy akár pózoló, „pojácáskodó” modor – jobb körökben illett visszataszítóan giccsesnek tartani és lenézni: szinte követelmény volt megbotránkozásunkat határozottan kinyilvánítani. A megbotránkozás tárgyát pedig, akikre ezen nem épp fennkölt tulajdonságok illettek, „macaroninak” titulálták, a támadás alá vont dzsentlmenek azonban nem hátráltak meg: még vadabbul hódoltak az „itáliai” kifinomultságnak és érzékiségnek – merthogy számukra meg ezt jelentette minden, ami olasz –, álláspontjuk kifejezésére pedig 1760-ban, Londonban megalakították az ún. Makaróni Klubot. A klubtagok stílusa, elszállt hajviseletei olyan mély nyomot hagytak a velejéig megbotránkozott Anglián, hogy 19. századi hajósok „macaroninak” kereszteltek el egy addig ismeretlen, feltűnő fejtollazatú antarktiszi pingvinfajt…
Bár sokszor tűnt úgy a 20. századi történelem során, hogy Irakot és Iránt semmi sem köti össze, a makaróni (hosszútészta-mivoltában) erre is rácáfol. Ugyanis mind az ősi Irakban, mind Perzsiában – az ókori Görögországhoz és a „görög” Szicíliához hasonlóan – a hosszútészta szimbolikus jelentéssel bírt: alakjánál fogva a végtelent, az emberi életszakaszok állandóan változó, elmúló és megújuló körforgását szimbolizálta, így valami új kezdetekor és elváláskor egyaránt fogyasztották. Irak és Irán (Perzsia) területén a hosszútésztát „rishtának” vagy „restehnek” hívták és hívják máig (a szó jelentése: fonal, szál), a hagyományos tésztás leves neve pedig „ash-e-resteh”, kiemelt alkalmakkor „ash-e pushteh-pa” (zarándokleves), amit a mekkai zarándoklat előtt vagy akkor fogyasztanak, amikor a család gyermekei kirepülnek a szülői házból...
