Innen már rendeltem házhoz finom pizzát és korrekt pastát, de bemenni most először támadt kedvem. Igaz, hogy a Batthányi téri vásárcsarnok egy gyönyörű, szép régi piacépület, ma mégis egy buta pláza működik benne, és az ember nem jár étterembe plázába - mint az köztudott.

Na most mégis bementünk, de valahogy rosszul indult a dolog, szótagok vesztek el a fékező busz zajában, leültünk a természetes fénnyel legjobban ellátott asztalhoz, és mindjárt kiderült, hogy nincs szóda, csak ásványvíz, ha bubira vágysz, SAJNOS nincs más hátra, mint hogy 800 forintért kérj egy üveg San Pellegrinót.
Aztán megint felbosszantottam magam azon, hogy az étlapra kiírják a szószokat, és aztán én válasszam ki, hogy a négy fajta közül (miért csak négy?), milyen tésztával szeretném enni. De könyörgöm: életemben nem láttam a szószt, nem tudom, mekkorák benne a darabok, milyen sűrű a teste, hát hogyan mondjam meg, hogy melyik pastával megy jól. Ez a szakács dolga lenne. A pincér persze nem tud segíteni, ő a fusillit szokta ajánlani, mert az különleges. Hát köszi.
Nyilván ennek a zavaros erőtérnek is köszönhető, hogy pompeii pastát kértem, csak azért sem fusillivel. Meg azért sem, mert a pincér elárulta, hogy kolbászkarikák vannak a szószban, és nem volt kedvem azt nézni, hogyan csúszkál le a kolbászkarika a számára megfoghatatlan fusilliről. Ezért inkább tagliatellét kértem – azzal legalább van egy közös felületük.



A pompei, mely mellett kis chefspaka jelezte, hogy a chef kedvence, a következőből állott: házi pomodoro szósz, kolbász, erős zöldpaprika, paradicsom, lilahagyma és fokhagyma. Nem tudom, mi az a „házi pomodoro”, de leírva szimpi volt, a kolbász egyszerű, füstölt kolbász volt, a legjobb a csípőspaprika volt, annak nagyon finom íze volt, de azon túl nem volt egy jól eltalált étel. Az én kolbászos pastám sokkal izgalmasabb volt – a legkomolyabb hiényosság a „házi pomodoro” szósz, ami teljesen érdektelen vékony paradicsomszósz, benne hámozott paradicsomkockákkal. Az egésznek volt egy alapvetően gimnazista hangulata – srác éhesen hazamegy a hetedik óra után, és ami otthon van, ráteszi a tésztára és zabál – örül, hogy füstölt, örül, hogy csíp – mi ezért a pénzért örültünk volna egy kis kifinomultságnak is.
Igaz, az asztal túloldalán egész más program zajlott. A lasagne bolognesében volt kifinomultság. Már-már finomkodó volt – nagyon mild, nagyon tejecskés, habos az eredetileg borból származó savanyúság helyén valami illatos fűszer volt – talán tárkony. Nem volt rossz, sőt, érdekes volt. És jól is nézett ki.
Szóval nem minden stimmel a Pizza Marzanóval, de lehet benne jót enni. Leginkább az nem stimmel benne, hogy túl sok pénzt kérnek a szolgáltatásért. Egy lasagne, egy vacak kolbászos tészta és egy tiramisu 8000 forint volt – miközben persze az étlapra nem ennyi volt felírva, de borból sem adnak egy decit, csak kettőt, az meg már egy ezres, plusz a víz, meg ez meg az…