A 2018. június 8-án tragikusan elhunyt amerikai séf, műsorvezető előtt nemcsak konyhák: emberek, kultúrák nyíltak meg. Nagyon nem trendi közösségekben forgatott, átélt bombázást, de a propaganda által sulykolt előítéletek széthullását is. Volt, akit bebörtönöztek a műsorában való szereplés után, bár Jason Rezaian, a The Washington Post iráni irodájának volt vezetője állítja, Bourdainnek semmi köze hányattatásaihoz, épp ellenkezőleg: olyan dolgokra irányította rá a figyelmet, amik messze túlmutatnak egy tányér ételen.
2014-ben Rezaiant pár héttel azután tartóztatták le, hogy feleségével megjelentek Anthony Bourdain CNN-nek forgatott „Parts Unknown” c. gasztrokulturális dokumentumsorozatában, Teheránban. Másik három amerikaival együtt kémkedésért és felforgatásért 2 évet töltöttek egy értelmiségiek és politikai foglyok számára fenntartott intézményben, ahonnan 2016-ban szabadultak. Rezaian elmondása szerint Bourdain támogatása rengeteget jelentett neki a súlyos évek alatt, hozzátéve, hogy a világhírű műsorvezető aktívan segítette az ő és családja visszailleszkedését az amerikai társadalomba hazatérésük után is – ami rendkívüli kihívásokkal járt, a csinnadratta elmúltával viszont már senki sem foglalkozott vele. Vallja, ha valaki őt megismeri az utcán, az azért van, mert megjelent Bourdain műsorában.
A „jópofizásnak” Bourdain elmondása szerint 2006-ban, Bejrútban lett vége. Ekkor épp „No Reservations” címmel készített egy sorozatot a Travel Channel számára, a stáb pedig első látásra beleszeretett Libanonba (ő maga annyira, hogy azt fontolgatta, lányát is Bejrútról nevezi el). Leforgatták a műsort és épp a hazatéréshez készülődtek, amikor az izraeli légierő végigbombázta a kifutópályát: ez volt a két ország közötti, ún. „34 napos konfliktus” nyitánya.
„Egyik nap még eszegetünk, iszogatunk, interjúzunk, majd a hotelből nézem, ahogy lebombázzák a repteret. Keserűen, összezavarodva keveredtem ki ebből. Azt nem tudtam, vajon a csatorna támogatni fog-e, de azt biztosan, hogy az örömködő gasztro-maszlagnak vége. Nem hasonlottam meg abban, amit csinálok, csak beütött: az igazság a tányéron túl van.” – emlékezett vissza Bourdain.
Őt és a stábot végül egy amerikai speciális osztag mentette ki Libanonból és szállította át Ciprusra. Az élmény azonban csak megerősítette Bejrút iránti rajongását: 2015-ben, a CNN-nek készült „Parts Unknown”-ban kétszer is visszatért ide. Egy kollégája így fogalmazott: „Az emberek egyszerűen befogadták, ahogy ő befogadta őket. Nagyon mélyen, fájdalmasan érintette a bombázás. A lehetőséget látta mindenhol, hogy milyenné válhatna a hely, ha nem lenne káosz és bizonytalanság. Őszinte volt, eredeti, mindig azt mondta, amit gondolt, és ezt mindenki értékelte. Az emberek kötődtek hozzá, ahogy egy jó baráthoz. Szellemessége, humora átsegítette necces helyzeteken is, egy megjegyzéssel képes volt megnyugtatni a kedélyeket.”
Iránra visszatérve, Rezaian és a másik három amerikai bebörtönzése Bourdain számára csak még élesebbé tette a szakadékot a rendszer és a benne élők között. Az irániak őt ugyanis teljesen lenyűgözték: „A nézők el fogják dobni az agyukat Irántól. Elképesztő egy ország. Bár a hivatalos hozzáállás extrém ellenséges Amerikával szemben, velem és a csapatommal a műsorkészítéssel töltött évek alatt sehol nem bántak olyan jól, mint az utca embere Iránban. Csodálatosak voltak: művészet, zene, öltözködés, viselkedés – minden szempontból. Amit hivatalosan mondanak rólunk, és amit mi róluk, köszönőviszonyban sincs azzal, amit látsz, ízlelsz, hallasz, érzel az utcákon.”
Bár a Gázai övezet sem számít épp felkapott gasztroturisztikai célpontnak, Bourdain ide is ellátogatott. Helyi specialitást: padlizsánnal, paradicsommal, krumplival, karamellizált hagymával, csirkével (vagy hagyományosan: báránnyal) és rizzsel készült, kardamommal, fahéjjal, szerecsendióval fűszerezett makloubát fogyasztott egy palesztin családnál, különféle saláták és személyes történetek kíséretében. Jeruzsálem négy arcát (zsidó, muszlim, keresztény, örmény) is megismerte, és megállapította:
„Itt már az étel is forró téma. Ki találta fel a falafelt? Ki készít jobb humuszt? Nem foglalnék állást. De meghatározó élmény volt ez az út. A Gázai övezetbe nagyon nehéz bejutni, sok nyugati és izraeli nem is tudja, hogyan élnek, mit esznek ott az emberek. Ciszjordániában, a menekülttáborban úgy éreztem, valami sci-fiben vagyok. Ez motoszkált bennem Gázában is: miután átjutsz a biztonsági ellenőrzésen, fél mérföld hosszú folyosón kell átmenned, hogy bejuss a Gázai övezetbe. Nagyon személytelen, félelmetes élmény, egy olyan világban, ahol a biztonság egyre inkább felértékelődik, azon jár az agyad: vajon ez a jövőnk? A falaké és a high-tech biztonsági rendszereké? Zavaró. De az nem kevésbé, hogy amikor palesztinokat látunk a tévében, az esetek többségében síró nőket és köveket dobáló férfiakat mutatnak. Én emberekkel találkoztam, akik élik az életüket, beszélnek magukról, normális, hétköznapi dolgokról. Ez szerintem értékes. A gázai konyha pedig fantasztikus és izgalmas, nagyon különbözik a ciszjordániaitól. Fontos hangsúlyozni, hogy sokan máshonnan kerültek ide, és hozták saját kultúrájukat, például különböző fűszeres, beduin ételeket. Nagy problémát jelent ugyanakkor, hogy milyen hozzávalókat engednek vagy nem engednek ki-be Gázába. A KFC-s rántott csirkét például Egyiptomból, egy föld alatti csatornán csempészik be. Tel Aviv közben meg olyan, mint Dél-Kalifornia. Persze nem a trendi, fúziós ázsiai ételek miatt mentem oda, hanem a zsidó diaszpóra változatos, történelmi fogásai és a helyi arab, palesztin konyha miatt. A zsidók és a palesztinok nagyon más szemszögből nézik a dolgokat, de, kérdem én, vajon melyik kultúrában nem szeretnek enni?”
Anthony Bourdain nemcsak a világ krízispontjain forgatott, hazájában, az USA-ban is felkereste a kilátástalansággal, bűnözéssel és droggal küzdő, anti-amerikai álom-szerű helyeket – érzékenysége a témára adott, mivel fiatalkorában ő is heroinfüggő volt –, és itt is megtalálta a közös hangot és a pozitívumokat, például olyan, privát kezdeményezésű ételbankot, amit a helyiek maguknak, magukért csinálnak. New York-i liberálisként Amerika „fegyvertartó, istenfélő”, ős-republikánus helyeire is többször ellátogatott, amiről így nyilatkozott: „Rengeteg jó emberrel találkoztam, akik azt teszik, amit bárki más a világon: próbálják a legjobbat kihozni életükből magukért és a szeretteikért. Nem vezet sehová, ha megvetjük és lenézzük őket a nézeteikért, bármilyen különbözőek is a mieinktől. Semmi sem irritál jobban, mint a kiváltságos baloldal öntömjénező stílusa, ahogy újra és újra felháborodásának ad hangot. Így nem lehet az embereket megnyerni. Ettől senkinek sem fognak megváltozni a nézetei. Így csak bebetonozzuk a véleménykülönbségeket, amitől mindenkinek egyre rosszabb lesz. A kenyeret kellene megosztanunk egymással és ahol lehetséges, megtalálni a közös pontokat. Attól tartok, épp nem ezt tesszük.”
Bourdain számára az áttörést első, 1999-ben, a The New Yorker-ben megjelent írása (Don’t eat before reading this) jelentette, mely beindította írói, majd tévés karrierjét. A cikk alapján született meg első könyve (Kitchen Confidential: Adventures in the Culinary Underbelly; A konyhafőnök vallomásai – mi zajlik a kulisszák mögött), ami ma ismét vezeti az Amazon népszerűségi listáját. A mű az amerikai álmot mutatja be az éttermi konyhák világán át, ahol őrültek, függők, bevándorlók, kezdők és újrakezdők melóznak egy jobb életről álmodva.
Anthony Bourdain halála után sokan mondták: hiányozni fog nekik a pasas, aki hetente egyszer „elhozta a nappaliba a világot”. Talán most többekhez eljut üzenete a tányéron túlról…
Borítókép (szerkesztett): Anthony Bourdain on WNYC New York Public Radio
