Mástészta

2010. 10. 04.

Vizes lepedő: Da Lello



Jó pár évvel ezelőtt hallottam utoljára, hogy milyen jó hely a Da Lello, nem is igen értettem, hogy lehet olyan jó hely egy pizzéria az Alkotás úton, ezért nagyon nem rohantam az ellenőrzéssel, de most egy váratlan műsorváltozás miatt odakeveredtem, és továbbra sem értem, mi tetszett benne másoknak.


Kellemesen, mondhatni olaszosan zsúfolt belső tér fogad, kis asztaloknál sokan ülnek, vasárnap dél van és teltház – ezek szerint továbbra is tartja magát a közvélekedés, miszerint ez egy jó hely. A háttérben feketén ásító pizzakemence, ami biztatóan fest, az előtérben masszív bontott-tégla pult, mögötte egy idegesen kapkodó hölgy rendszerezi a rendeléseket, ami már kevésbé bíztató.
Sörrel kívántam megünnepelni a másnaposságom elmúltát, egyféle csapolt sörük van: HB. Aggodalmas kérdezősködésemre a pincérlány fölényes mosollyal biztosított felőle, hogy ez nem a magyar változat lesz, amit Kőbányán főznek, én meg mindig kész vagyok hinni a csodákban, meg a bíztató szemöldökmozdulatokban, ezért kértem egy korsóval. Persze a magyar HB volt, csodák meg nincsenek. Szúrós, testetlen, mustárízű vacak került elém, amit három korty után visszaküldtem – szó nélkül elvitték, lehúzták a számláról. Helyette Bock kékoportóval vigasztalódtam – ezt meg valamiért hűtőben tárolták, így nem lehetett érezni az ízét, de olyan húszperces pihengetés után szobahőmérsékletre melegedett, és egészen iható bornak bizonyult.
Szerecsendiós, tojásos, petrezselymes erőlevest kértem előételnek. Egyszerű leves érkezett, melyben szerecsendiót nemigen éreztem, a legerősebb íz a petrezselyem volt, ami szinte ropogott, és én amúgy imádom a petrezselymet, de valahogy azt képzeltem, hogy az egy jó erős ízű, sötét erőlevesben tudja megmutatni igazi értékeit. Ez azonban inkább amolyan betegeknek való, vékony simogató, kedves leveske volt, és a lehető legtávolabb állt attól, amire igazán vágytam volna: a konyakos petrezselymes ököruszály levestől.
Nem kellett sokat várni, máris megérkezett az extravagáns pastám: a Moscovita, ami lazacos, kaviáros farfallét takar. Fura csillogó száraz felülete volt a tésztára simuló szósznak, ami azt sugallta, már egy ideje elkészült. Amikor azonban megforgattam a villával, akkor finom forró tejszínes, füstölt illatú szósz kavarodott fel.
A rendelésnél direkt rákérdeztem, hogy ugye friss tésztáról beszélünk, amit itt készítettek a konyhán? Ismerős bizalmas szemöldökrándítás volt a válasz, naná. Hát persze én is hülye vagyok, mert csak rá kellett volna nézni a tésztafajták választékára, és azonnal látni lehetett volna, hogy ezek bizony dobozos száraztészták. A farfalle sem az a tipikus kézi friss tészta. És persze a tányéromban sem az volt. Csillogó volt és szabályos, tutiszáz, hogy nem a konyhában gyúrták. Amúgy nem volt gáz, kellemesen al dente, talán egy kicsit túlságosan is az, bár íze az íze nem volt jellegzetes - a magyaros olasz éttermek régi hagyományához híven, itt is minden a szószról szól, a tészta csak próbababa, amit fel kell öltöztetni.
A szósz, amúgy nem volt rossz - bár nyilván nem egy tipikus olasz kompozíció. A lazac füstölt volt és finom, ha néhol kicsit rágós is, de végül is nem csecsemőkaját rendeltem. Mégis elszomorodtam, mert úgy volt, hogy kaviár is lesz rajta, ezen meg csak olyan apró fekete piszkok voltak, amit az abc-ben kaviár helyett árulnak. Noha nem tudom a dolog pontos specifikációit, a kaviár nekem azt jelenti, hogy vörös, szürke, vagy fekete roppanós golyók, melyeknek van bőre, belül pedig folyós gyönyörűség, és hihetetlen erős, összetéveszthetetlen íze van, és ilyesmiből a tányéromon nem volt egy se. Az apróságoktól eltekintve, a moscovita ízletes volt, bár a tejszínes szósz elég híg volt, amit nem tudtam mire vélni.
Közben újabb felhők tornyosultak fölénk, mert én már az utolsó falatoknál tartottam, de a velem szemben ülő nőm egyre türelmetlenebbül babrált villájával, mert a pármai sonkás pizzája csak nem akart megérkezni. Bekaptam az utolsó falat „kaviárost”, és a kemencéhez somfordáltam, hogy ellenőrizzem, hogy áll a pizzája, de a kemence üres volt és fekete. Amikor a szigorú pizzasütő megérkezett, azt mondta, hogy azért nem kezdte el készíteni, mert nem szóltak neki, hogy kiment a leves, de hamar megvan, ne aggódjak. Hirtelen nem tudtam összerakni a képet, hogy mi köze az én levesemnek az ő pizzájához, de örültem, hogy egyáltalán hallott az ügyünkről, így leültem, megvártuk, megettük: vacak volt. A tészta rendben volt, de a sonka ízetlen volt, és az egész valahogy túl sok vizes paradicsomszósszal volt nyakonöntve.
Mindent összevetve nem tetszett az étterem, amíg ott voltunk, csak tovább fokozódott a káosz és az idegeskedés a személyzet részéről. Logisztikából max 2-es, ha nem bírják a gyűrődést, miért tesznek be ennyi asztalt, ha ennyi asztal van, miért nem alkalmaznak több embert? De itt már nem pusztán logisztikai problémákról beszélünk. Az alapvető hozzáállás mélységesen szocreál, az étlapon szereplő olasz ételnevek helyesírása legalábbis bizonytalan, a pizzák a 10 évvel ezelőtt élelmiszerboltokban kapható kínálatot tükrözik – kolbászos, borsós, szalámis, stb. Az egésznek valahogy túl sok köze van a sarki abc-hez, mintha csak odáig volnának hajlandóak elmenni alapanyagért – lásd „kaviár”. Az alkoholos italokhoz való hozzáállásukról nem is szólva. Egyhamar nem megyünk újra.
 

Ez is érdekelhet
Minden jog fenntartva! Gyermelyi Zrt. 2021