Nyílt a Retek utcában egy kis francia cukiság, afféle pattiserie, és mindenfelől arra mutattak a nyilak, hogy nézzem meg, írjak róla, el is mentem, de sajnos nem adtak semmiféle tésztát, csak péksütit, szendvicset, ilyesmit, amiről egyrészt nem szoktam írni, nem is igen értek hozzá, másrészt ebédidő volt, és én a mellélövéstől megéheztem, és elkeseredetten néztem körbe, hol dobhatnék be egy tésztát. A Szt. Jupátba mégsem mehetek, körülnéztem és első pillantásra elfogadható alternatívának tűnt az Il Treno. Gondoltam, egy lakossági teszt nem árthat.

Eléggé üres volt a terem, csak egy kisgyermek óbégatott, és egy feketébe öltözött asszony fecsegett oroszul a mobiltelefonjába. Hamar áttekintettem az étlapot – semmi vonzó nem volt rajta, végül egy ételt találtam, amit nem értettem elsőre és ezzel felkeltette az érdeklődésemet. Tejszínes, csípős penne baconnel és sonkával, azt kértem hát. Az innivaló problémáját is megoldottuk – mentás, citrusos limonádét ajánlott a kislány. Igaz, hogy már nincsen 30 fok, de a nyár folyamán megkedveltem ezt az ártatlan irányzatot, és úgy éreztem, ezt nem lehet elrontani. Neki sikerült – egy apróság – a jobb helyeken megcsinálják a limondét, majd beletolják a sértetlen narancs, lime és citromgerezdeket, amit aztán el is lehet harapdálni – én el szoktam. Itt azonban konkrétan azok a gerezdek voltak a pohárban, melyekből a levet kinyomták, így nekem nem sok harapdálnivaló meredt. De mit szőrözök apróságokon?

Nincs annál lohasztóbb látvány, mint amikor az asztalra helyezés lendületétől a pennék szétnyílnak, mint a fáradt szirmok, és azonnal tudod, hogy ezt a tésztát erősen túlfőzték, és akkor már nincs is akkora kedved ebédelni. A kompozíció csúcsán egy félig meghámozott paradicsomgerezd trónolt barátságtalanul, mint egy sértődött örömlány, akinek erőszakkal rángatták fel a szoknyáját. A sonka nem volt túl bizalomgerjesztő –és valóban az a tipikus, pácsó-ízű nyesedék volt, ami miatt pizzából sem szabad soha sonkásat kérni. A hosszú lére eresztett csípős, fehér lötty meg egyenesen gonosz volt. Egy pillanatra inspirált, hogy lehet elegánsan összerakni a tejszínt és a chilit, ezért is kértem ezt a tálat, de amit kaptam az kb. egy láncdohányos, hosszúhajú műegyetemista gasztronómiai kompetenciájáról tanúskodott, és lehet, hogy maga az ötlet is hasonló eredetű. Tud valaki jóféle csípős tejszínes pastareceptet?

Amikor az első éhségemet elvertem, és azon gondolkodtam, még hány falattal engedjek magamhoz az ellenséges, bár minden bizonnyal tápláló anyagból, akkor lettem figyelmes arra, hogy a reklámanyagokon kívül van még valami az asztalon, amit eddig nem vettem észre. Egy hosszú pohárban piros kóc, fura őszi bagolypotyadék, a tetején pókfészek, és abból valami lakberesen kanyargó botok állnak ki. Életem legrondább asztaldísze, ha az ebéd nem lett volna elég. Még szerencse, hogy egyedül voltam és csak magamat égettem.