Beindult a karácsonyi szezon, a Váci utca, akár a Broadway, hatalmas hópelyhek fürdenek a kirakatokból kiömlő lámpafényben, a sarkon a Jingle Bells dallamát nyikorogja egy meghatározhatatlan hangszer, mindenki siet, hogy termékre váltsa a fizetőeszközét. Ebben a háromdimenziós képeslapban egy egyszerű olasz étterem piros kockás terítőivel, ajtónálló Mikulással egészen New York-ias hatást kelt. Kellemes képzelgések közepette lépek be az ajtón.

A Szervita téri parkolóház Petőfi Sándor utcára néző homlokzatán nyílik a fantáziadúsan elnevezett Pizza Italiana. Az egyetlen bárszékekkel körülülhető magasított asztalra csapunk le, innen szépen nyomon követhető az egész étterem élete. A középső asztalnál azonnal feltűnik egy külföld turista-házaspár, akik szemmel láthatóan elégedetlenek és idegesek.

Az étlap nem nagy kihívás, a pizzák az olcsóba hajlanak, a komolyabb húsok, és tengeri izék meg rendesen túlárazottak. Tartalmilag sem kihívás: csak a legegyszerűbb pasták vannak – ezt bíztató jelnek veszem. Kérek egy Szalon típusú sört, oly sokat hallottam már róla, de hát az az igazság, hogy kint marad az ihatóság határain. Igyekszem kiinni belőle a víztartalmat – ami nem nehéz, mert főleg az van benne.

Szemközt alacsony pult, eszköztelen berendezés, pl. nincs polc a rövideknek, ezért a kassza mellett gyülekeznek, a pult hátsó – szép piros csempével borított fala – több helyen izgalmasan át van törve, így mindenki egy kicsit úgy érezheti, belát a konyhába. Szimpatikus megoldás, kiengedi a szimpatikus konyha-szagokat, az egész hely nagyjából kellemes.

A kellemesnél egy hajszálnyival tovább kell várnunk a lasagne-re és a pizzára. A lasagném pici és narancssárga. Azonnal feltűnt a szósz különös színe. A paradicsomszósz pirosához képest itt egyértelműen egy sárgarépaszósz narancssárgája jelent meg. Az igen magas sárgarépatartalmat az íze sem cáfolta meg. Az viszont még így is sokkoló volt, hogy a sok ledarált sárgarépa mellett még egy egész hüvelykujjnyi répatömböt is találtam a tésztalapok közt megbújva.

Az olaszok jól tudnak villantani a cuccina poverájukkal, hogy a menő milliomosok már csak azt akarják enni, amit a nehézsorsú calabriai halászok, így elképzelhető volna, hogy ez valamelyik durva sárgarépatermő olasz reggio specialitása, de ennek ellentmond az amúgy bőven használt zsiradék, besamell, tej, stb, mindaz, amivel az igazi olasz konyha spórol a lasagne esetében. Amitől az olasz paraszti lasagne olyan szigorú, katonás lepény lesz. A tányéromon álló sárgarépás lasagne azonban szinte olvadozott. Ízre nem volt kellemetlen, bár kicsit túl savanyú volt, és ezt a savanyúságot, mintha nem borral, hanem valami mással érték volna el. A vörösbor íze teljesen hiányzott belőle.

A Margarita pizza jellegtelensége engem már zavart, de nem vagyok egy pizza-szakértő, végül is lehet, hogy ilyennek kell lennie. Már az ajtón belépve elmúlt a New York-flessem, de az étkezés végére pontosan tudtam, hol vagyok, csak azt nem, hogy mit keresek itt.