A költészet napját Vergilius pestóról írt költeményével köszöntjük, időutazást téve Róma egyik leghíresebb költőjének korába. A mű címe – Moretum – a mai pesto őse: a mozsárban kemény munkával kidolgozott massza Vergilius tolmácsolásában igazi tér-idő olvasztótégellyé válik…

Vergilius (i.e. 70-i.e. 19) Horatius és Ovidius mellett az augustusi aranykor ünnepelt költője volt, akinek saját maga által elégetni kívánt főművét, az „Éneiszt” maga Augustus császár mentette meg az utókor számára. A költő eredeti neve: Publius Vergilius Maro alapján valószínűleg etruszk származású volt – „marónak” hívták ugyanis az etruszk hivatalnokokat Mantova környékén, ahonnan Vergilius származott (szülőhelye egész pontosan a városhoz tartozó „Andes” falucska).

Mantova neve Mantus, a Pó-folyó menti etruszk őslakosok alvilági istenének nevéből ered, az idők során pedig, ahogy a Római Birodalom terebélyesedett és egyre multikulturálisabbá vált, a lakosság gallokkal, venétekkel, umberekkel bővült: meg is említi szülőföldje sokféleségét Vergilius az „Éneiszben” – a grandiózus művön 11 évig dolgozott, azonban ekkor sem tekintette késznek és megéneklésre méltónak. Sőt, mint említettük, utolsó kívánsága szerint el akarta égettetni.

Vergilius származása azért is fontos aspektus, mivel költészetét áthatja az eredetiség vonzereje: a pillanatok, emberi kontaktusok megmutatásának igénye mindenféle erőltetett romantika nélkül. Bár a hódító rómaiak már az i.e. 3. században leigázták és beolvasztották az Itáliában, főleg a mai Toszkánában az i.e. 1. évezred hajnalán megtelepedett különleges kultúrájú, magas életszínvonalú, a rómaiakáltal csodált, de nem értett, valószínűleg anatóliai származású etruszkokat – kultúráik gyökeres különbözősége miatt azonosulni ugyan nem tudtak velük, kifinomult (hedonista) életmódjuk, építészetük, a természet működésére vonatkozó tudásuk elemeit azonban kicsemegézték és beolvasztották. Nem kell Vergiliusba az etruszk múltat belekényszeríteni, de tény, hogy az „itt és most” érzése – amiért Toszkánába talán máig járunk – megjelenik költészetében, és mint a lenti versben látható, frissítően idillmentesen.

De hogy került egy szegény mantovai fiú Augustus fényes köreibe? Vergilius apja földműves volt, és mivel a leendő babérkoszorús költő fizikuma már kiskorában sem felelt meg a paraszti munkának – nem beszélve arról, hogy Vergilius mástól sem irtózott jobban, mint egy szántással-vetéssel töltött élet gondolatától Andesben –, nem kevés családi konfliktust követően végül Cremonába, majd Rómába küldte tanulni és művelődni. Az intenzív városi környezetben gyorsan szárnyra kapott a költő tehetsége, kis idő után pedig valósággal berobbant a római köztudatba. Helyzetét azonban az i.e. 88-tól i.e 30-ig terjedő őrült, polgárháborús időszakban nem tudta igazán kiélvezni: ekkor zajlott Sulla diktatúrájától a Catilina-összeesküvésen át Julius Caesar és Pompeius Magnus sorsfordító konfliktusáig minden, ami Róma és a világ történelmét hosszú időre meghatározta (a korszakot remekül mutatja be a Caesar-Pompeius konfliktustól kezdve sokak kedvence, az HBO-s „Róma” c. filmsorozat).

A zűrzavar ugyan Julius Caesar és hívei – ide tartozott Vergilius fő megrendelője, a későbbi császár, Augustus is – győzelmével záródott, ezt azonban a történetben szereplők nagy része már nem élhette meg: a népszerű hadvezért és politikust, Pompeius Magnust i.e. 48-ban Egyiptomban gyilkolták meg, a nép által „halhatatlannak” hitt Julius Caesart i.e. 44-ben a római szenátus lépcsőin végezték ki a diktatúra-ellenes összeesküvők (köztük állítólag maga Brutus, Caesar fia), Antonius hadvezér és Kleopátra királynő pedig az ismert körülmények között kelt át Hádész kapuján Alexandriában, i.e. 30-ban. Bár látszólag győztesen emelkedett ki a vérengzésből, Augustus mégsem lelt nyugalomra többé: a polgárháborúk, lázongások az ő uralkodása alatt is folytatódtak, elsősorban a császári egyeduralom és diktatúra ellen, aminek létezését ő maga konzekvensen elutasította...

Ebben a közegben kellett volna tehát Vergiliusnak szárnyalni, élvezni a sikert és mindent, amit a világ közepe: Róma nyújthatott. Az adott körülmények között érthető módon ez nem mindig sikerült, a Pompeius és Caesar összecsapásaitól terhes időkben például a költő Görögországba menekült, itt ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot a római irodalom másik csillagával, Horatiusszal. Az Augustus győzelme után lecsillapodó hangulatban azonban visszatért Rómába, ahol elképesztő megbízásokat kapott: uralkodói felhívásra először egy tankölteményt kellett írnia a polgárháborúk által feldúlt falusi élet szétesésének megakadályozására, sok praktikus tanáccsal a földművelésre és a háztáji munkákra vonatkozóan. Ez meg is történt „Georgica” (paraszti dolgok) címmel, utána azonban Vergiliusnak – bárhogy is szerette volna – soha többé nem sikerült megmenekülnie a skatulyából és Augustus elvárásaitól...

Skatulya ide vagy oda, a költő kivételes tehetségét, egyedi bukolikus (pásztori, pásztorköltészeti) látásmódjának sikerét igazolja többek között az is, hogy a polgárháborúk után Octavianus (a későbbi Augustus császár) és Antonius hívei között szétosztott családi földeket is sikerült visszapolitizálnia Augustustól, annak ellenére, hogy a Mantova-környékiek közismerten köztársaságpártiak és Caesar-ellenesek voltak. Ékes bizonyíték rá, hogy az uralkodó mekkora potenciált látott Vergilius tehetségében.

A második, egyben Vergilius életének legnagyobb augustusi megbízása pedig egy gigantikus téma, a római nép őstörténetének feldolgozása volt, ebből született a világhírű – bár Vergilius által befejezetlennek és tökéletlennek tartott – „Aeneis” (Éneisz). Annak ellenére, hogy Augustus a művet a polgárháborúk viharai után egyfajta társadalom-egyesítő, identitásképző, a rómaiakat összekovácsoló hőstörténetnek képzelte el, Vergilius igyekezett a maga útját járni: az Éneisz szereplőin keresztül népek, kultúrák, krízisek és újjászületések bonyolult, emberi képét rajzolja meg. Mint említettük, élete főművét 11 évig írta és i.e. 19-ben bekövetkezett halálakor sem tekintette késznek. Végrendeletében úgy rendelkezett, hogy halála után égessék el – ezt Augustus az utolsó pillanatban egy, a végrehajtókhoz intézett rendeletében azonban megakadályozta.

Az Éneiszt máig irodalmi mesterműnek tekintik, Vergilius stílusából, látásmódjából pedig többen inspirálódtak, többek között az őt a római babérkoszorús költők sorában követő Ovidius. Nem véletlen az sem, hogy 1400 évvel később, Dante világhírű művében, az Isteni színjátékban a pokolból a mennyek kapuja felé vezető úton az író kísérője sem más, mint Vergilius. A halhatatlan római költő másik főművének, az említett „Georgicának” pedig hazai szálai is vannak: hatott Zrínyi „Szigeti veszedelmére”, Vörösmarty „Zalán futására”, Radnóti Miklós antifasiszta témájú pásztorénekei szintén Vergilius bukolikus eklogáit idézik (Ujmódi pásztorok éneke, Budapest, 1931).

Vergilius egyik leghíresebb műve, a „Moretum” is a korabeli vidéki élet egy pillanatát festi meg „itt és most” feelingben, 124 hexameter-verssorban. A költő egyrészt precíz részletességgel írja le az épp soron következő teendőket (búzaválogatás, lisztfeldolgozás, kenyérsütés, az ős-pesto, azaz a moretum elkészítése), másrészt olyan egyedi hangulatot alkot, melyben szinte 3D-s élménnyé válik a római szántóföld-birtokos és hervadó szépségű afrikai szolgálónőjének reggeli rutinja (érezhető némi feszültség: hajnal és hervadás). Szinte halljuk az idő kerekének kattogását és látjuk magunk előtt a napot, ahogy kúszik felfelé az apró szántó felett, míg a szereplők mechanikusan végzik teendőiket. A sok kellék: búza, liszt, dióbél, fokhagyma, palánta, ekevas, stb. lényük aláfestésére szolgál: a kezdődő nap természeti idilljével kontrasztot képez a jelenet realizmusa, kényszeressége és monotonitása. Távolról sem idilli a kép, melynek végén „ekevas fúródik a rögbe”, és minden megy tovább. Olvasd a teljes művet itt>>