Nem világos, hogy mi űzött fel a vár oldalába egy csütörtök délután, hogy besétáljak egy olyan helyre, melyről már többször megállapítottam, hogy nem nekem való. Azaz megvan: a Budára néző teraszuk vonzott, ott akartam pastázni az Alagút utca felett.

Merthogy az étteremnek ez az első számú raison d’etre-je, hogy az Alagút karimáján épült a budai vár falának tövében, és nagyszerű kilátás nyílik a Horváth kertre és a Krisztina térre. Azaz, ha jobban belegondolunk valójában nem is ez, hanem inkább az, hogy fentről a busszal érkező turisták nagyszerűen meg tudják közelíteni. De ne legyünk rosszindulatúak. Látogatásom időpontjában egyetlen ellazulófélben lévő üzleti társaság ebédelt, és vagy nyolc munkás fúrt-faragott a teraszon. Így ugrott a teraszélményem, de nem bántam meg.
Odabent igen szép tér fogadott, kényelmes asztalok, rafinált szögekben beeső szűrt napfény, csinos látványkonyha, jazz, kellemes, vízalatti hangulat. A pincér azonnal mondta, hogy van külön tésztalapjuk is, mert sokan nagyon tésztások, és úgy érezték, ki kell egészíteniük az étlapot. Ezzel persze egészen felcsigázta az érdeklődésemet: konkrétan milyen típusú vendégkör lehet az, amelyik idejár és nagyon tésztás? Végül nem sikerült kihúznom belőle többet a jelenség társadalmi hátteréről, de annyit leszögeztünk, hogy minden tésztát a konyhán készítenek frissen.
Sajnos a sörcsapjuk pont elromlott, ezért kénytelen voltam 1200-ért inni másfél deci vörösbort. Legalább finom volt. Hozzá ettem egy farfallét pepperoncinós arrabiata szósszal. Amúgy az étlap tele volt izgalmas fogásokkal, de én arra voltam kíváncsi, hogy mennyire tudják átvinni a zsenialitást az egyszerűségbe.
Mielőtt ezt tesztelhettem volna, egy kis meglepetés előétel érkezett. Egy fodor saláta bazsalikomos olívaolajcseppen, mozzarellagolyócska, egy kis kőrözött, egy kis kupac lazactatár, és egy szelet házikenyér. Nem volt ellenemre, sőt.



A farfalle viszont már nem nézett ki ilyen jól. A szósz se kinézetre, se ízre nem győzött meg. Világos narancs színű volt, mintha tejszínt öntöttek volna valami homogén paradicsomszószba. A paradicsom - nyilván a homogenitás miatt - nem igazán tudta megmutatni magát, bár a piros szín nyilván tőle eredt. De azért vártam volna valami jellegzetes testet is hozzá – ez itt mintha le lett volna darálva. Ráadásul volt az ízében valami húsleveses, valami olcsó húsleveses, nem merném azt mondani, nátrium, mert nincs rá bizonyítékom, de eszembe jutott.
A másik problémám a tésztával volt. Először is nem igazán tudta elhitetni magáról, hogy házi készítésű. Tökéletesen szabályos, uniformizált bolti formája volt, és nem volt se al dente, se friss tésztásan ragacsos, testes. Pont olyan volt, mint egy nagyon enyhén túlfőzött magyar farfalle (tojásos, száraz), ízetlen, jellegtelen, mindazonáltal nem kellemetlen. Amilyen genyó vagyok, még rá is kérdeztem, hogy ez is házi volt-e? Kiderült, hogy igen: két-háromnaponta gyúrnak tésztát, azt le is szaggatják formára, és úgy kiszárítják. Amiben elvileg nem látok semmi kivetnivalót, de azt hiszem, nem elég házi tésztának lenni, annak is kell látszani. Ennyi a tanulság.
ui: hamarosan új étlap lesz, ami a lelkes pincér szerint már-már „Michelin felé kacsingathat”, bár természetesen nem pedáloznak semmiféle elismerésért. Megnézhettem még a bor- és pezsgőlapot, melyen a legdrágább tétel egy 690 000 forintos 1976-os üveg pezsgő volt. A nevére sajnos nem emlékszem. Vagy érdekelne valakit?