Vibráló, digitális avart sodor az őszi szél , megnyitott a második (harmadik) Baldaszti’s, Budapest legstílusosabb, rongyrázásra és gasztromókázásra egyaránt alkalmas helye, az Andrássy úti Baldaszti’s Grand, melyben a koncepció alapján a fine dining találkozik az urbánus bisztro-életmóddal és egy belvárosi gurmésoppal, talán még hozzá egy pezsgőbárral, illetve egy belsőépítészeti bemutatóteremmel.
A szürke minimálra rámászó ideges érzékenységű fehér törések akár még szépek is lehetnének, de a fehér annyira eluralkodik, hogy arról nekem már a fehér Audi terepjárók és kellemetlenül hófehér bőrcsizmák jutnak eszembe, és minden, ami olyan kínos az újgazdagok feleségeiben. Ezzel együtt a belső tér nem kellemetlen, a régen gazdagokat sem riasztja el. Sőt, ötletek is vannak benne, jól elhelyezett nyersességek, kócosságok, néhol egy-egy kevésbé elegáns megoldás.
Mindenki azt mondta drága lesz, de annyira nem súlyos, 2300-3000 körül van egy fogás, én, mint régen gazdag (de már nem) azért csak egy menüt eszem 1790-ért. Kapok elé némi meleg házi kenyeret egészen kevés olívaolajjal, ami kedves gondolat, és az olaj valóban nagyon szépen pihen a pasztell Baldaszti’s felirattal ellátott kis tányéron. A menüvel kapcsolatban rá kell jöjjek, hogy életemben nem ettem ezelőtt Cézár salátát, mindig is annyira viszolyogtam az ilyen fogásoktól, hogy mostanáig kihagytam, de most ezt kapom első fogásnak. Persze ez biztos nem egy átlag Cézár saláta, mert tulajdonképpen egész finom. 
A friss, ropogós salátalevelek afféle kétszersültként/piritósként funkcionálnak és fenntartják a nagyra reszelt pikáns sajtot – talán nem parmezánt – a kétszersültkockákat, és a fehér öntetet. Finom volt és hirtelen megéheztem tőle.
Némi várakozás után egyik pincérsrác felém tart egy tányérral, amin elvileg tejszínes gombás pennének kellene lennie, de akkor barna dolgok vannak a tetején, hogy ha az gomba, akkor az kishír lesz a Blikkben. Nem is az, valami húst hoztak krumplipüré-ágyon, tulajdonképpen fájó szívvel küldtem vissza, ismét feláldozom magam a blogért, és inkább kivárom a pastámat.
Kicsit biliszerű offside bödönben érkezik a tészta, melyet teljesen elborít a rukkola, ezért távolról zöld. Ránézésre nem jövök izgalomba tőle, vizuálisan egyelőre ez itt a leggyengébb inger eddig, de azért belepiszkálok a villával és akkor egy kicsit elcsodálkozom: ennyi szétnyílt pennét utoljára az Il Trénóban láttam. Ennek megfelelően kicsit túl van főzve, de nem ehetetlen, csak éppen nem mondható al dentének, ami akár a koncepció része is lehet, mert nem kötelező mindent al dentére főzni, az azonban már komoly hiba, hogy a pasta olyan gyenge minőségű, hogy ezt a finom túlfőzést sem bírja elviselni. Illetve lehet, hogy sokadszori újramelegítés tette ezt vele, de hát ki vagyok én, hogy belelássak egy igazi gurmékonyha működésébe. Mindenesetre, ha a vendégtérben van egy nagy polc, ami tele van különféle drága és szép olasz száraztésztákkal, akkor a vendég a pastarendelésnél óhatatlanul is azt gondolja, hogy az ott megjelenő tésztakultúrából kap ízelítőt. Hát nem, megkérdeztem: a konyhán Barillát használnak.
A fogás meg egész egyszerűen érdektelen. A gomba egyáltalán semennyire nincs pirítva/karamellizálva, így gyakorlatilag egy ízetlen szivacs, a rukkola nem csinál vele semmit, nem is igen illik hozzá, vagyis lehet, hogy illene, de az egészben nincsenek ízek. Illata sincs nagyon. Még szerencse, hogy van szép tömbszerű borstörő, meg tenegerisó-törő az asztalon, addig borsozom, hogy majd megfulladok tőle. Hozzá meg nyelem a kért simavíz helyett kapott ásványvizemet.
Az étkészlet, a körítés, a dizájn, a felszolgálás mind jeles, mintha csak Milánóban lennénk, de a pasta nem annyival jobb a Basilicato-Il Treno tengelynél. Javasolható annak, aki a külsőségekre hajt.
